[Álmomban már láttalak 2.] 1. fejezet- Nehéz kezdetek avagy minek a szociális élet

Gyönyörű reggelre ébredt a Sweet Amoris. Azonban ez a reggel nem mindenki számára volt olyan szép.

-         - Eresz el bátyó, nincs szükségem szociális életre! - hangzott húga felöl a szokásos nemtörődöm hangnemben.

-         - Nem maradhatsz örökké a szobádban! - válaszolt, miközben rendíthetetlenül húzta maga után egy szem húgát. Nagy küzdelem árán sikerült elintéznie mindkettőjük beiratkozását így már csak az maradt hátra, hogy valahogy bejuttassa az osztályterembe a lányt. Elmélkedéséből a D.Ö. K-ös teremből kilépő vörös hajú srác szakította ki. - Hé, vöröske! - szólt oda neki. - Melyik osztályban vagy?

-          - Ugyan miért mondanám meg neked új ficsúr? - kérdezet vissza flegmán.

-         - Most írtad alá a halálos ítéleted. - hangzott a színtelen hang a vörös mellől mire ijedten ugrott arrébb.

-         - Mi a franc vagy te? Egy kibaszott szellem? - akadt ki a lányra nézve.

-         - Úgy gondolom, hogy a hajam színét eltekintve teljesen átlagos vagyok, és mivel még mindig lélegzek ezért megállapításom szerint lehetetlen, hogy szellem legyek. Arról nem is beszélve, hogy szellemek nem léteznek.

-        -  Ha valaki a szobájába zárkózik és nincs szociális élete az cseppet sem átlagos húgi. - szólt közbe bátyja egy vízcseppel a homlokán.

-       -   Komolyan? - nézett rá húga.

-        -  Komolyan. - bólintott. - Szóval melyik osztályba jársz? - fordult a vörös felé.

-       -   Ch. 9. a-ba. - válaszolt a vörös.

-       -  Tökéletes. Kapsz 30 dolcsit, ha beviszed a húgom a terembe.

-         - Mi van?

-         - Na, jó legyen 40. - mondta nyugodtan az idősebb.

-          - Nem vagyok bébi csősz!

-        -  50 az utolsó ajánlatom. - nézett keményen a fiúra.

-         -  Rendben legyen. - sóhajtott.

-        -  Tökéletes. Szünetben felkereslek. Sok szerencsét! - lépett le gyorsan.

-         - Ezt meg mi lelte? - nézett utána furcsállva. - Na, mind1. - nézett a lányra, aki megindult a kijárat felé. - Hé, hova mész?! - kapta el a lány felsőjének nyakát

-          -.Haza. - jelentette ki a lány, miközben kezeivel előre kapálózott.

-          Na, azt már nem! - jelentette ki és maga után húzva a fehér hajút bevonult az osztályterembe.

Eközben egy másik osztályban:

-       -   Hm, vajon hogy ment neki? – kérdezte magától, de nem tudott sokáig ezen gondolkodni, mert a környezetét hamar ellepték az osztálytársai így hamar kiment a fejéből a vörös hajú fiú.

    Vissza a vöröskéhez:

-     -     Ki ez?

-       -   Egy új diák?

-        -  Nézd, hogy bánik szegény lánnyal! – hangzott minden felöl, de amikor a vörös oda nézett mindig elhalhattak és úgy csináltak, mintha nem tört volna semmi.

-        -  Ch, gyávák. – morogta a vörös miközben a fehér hajút leültette az egyik székre, majd ő maga leült a helyére. Amint ez megtörtént az új lányt megrohamozták a többiek és jöttek a szokásos kérdésekkel.

-        -  Szia, hogy hívnak? – kérdezte az egyik lány.

-        -  Van testvéred?

-          -Miért fehér a hajad?

-         - Van barátod? – rohamozták a kérdésekkel. Mielőtt reagálni tudott volna, becsöngettek, így mindenki a helyére ment. A tanár bejött és jött a szokásos rituálé, avagy a bemutatkozás.

-          Kérem, mutatkozzon be! – szólította fel a lányt a tanár.

-       -   Abigail Ligthwood vagyok 16 éves. – mondta érzelemmentesen. A tanár és a diákok még várták, hátha mond valamit, de a lány csak állt és várta, hogy mikor ülhet le.

-        -  Nos, ha nincs több mondanivalód, akkor ülj le! – köszörülte meg a torkát a tanár. Abi bólintott majd helyet foglalt az óra pedig elkezdődött. Szünetben ismét letámadták az úgynevezett osztálytársai, de hamar feladták, hogy konkrét dolgokat nem nagyon tudtak kihúzni a lányból.

-         - Miért érdekel titeket ennyi felesleges dolog? Amit tudnotok kell azt elmondtam már. – válaszolt a fehér hajú. Hirtelen egy barna hajú magas fiú jelent meg az ajtóban és szemeivel kíváncsian keresett valakit vagy valakiket. Amikor meg találta őket boldogan integetni kezdett, egészen addig, amíg az érintettek ki nem mentek hozzá.

-          -Mit keresel te itt? – morgott a Castiel.

-         - Nyugi öcskös, csak ellenőrzöm, hogy sikerrel jártál- e. De ahogy látom igen. – nézett húgára, akivel éppen beszélgetni próbáltak, de sikertelenül. – Egek. Nem lehet egész életében a szobájába. – csóválta a fejét. A vörös meg, mert volna esküdni, hogy a fiú szemében egy pillanatra bánat és fájdalom csillant. – Bármennyire is ellenkezik akkor is kell neki szociális élet. Nem élhet begubózva a saját kis világába. Na, mindegy, tessék öcsi itt az 50 dolcsi amit megígértem. – adta oda a pénzt majd távozott. Eközben Abigail már kezdte azt hinni, hogy zaklatói már feladták és már nem akad egy kihívója se, amikor elé lépett az utolsó személy.

-       -   Szia Iris vagyok! – köszönt vidáman a narancs hajú.

-       -   Ti sosem fogytok el? – tette fel a kérdést.

-        -  Miről beszélsz? Én csak a barátnőd szeretnék lenni. – mondta mosolyogva a lány.

-        -  Miért akarsz a barátnőm lenni? Nem is ismersz.

-     -     Akkor majd megismerlek. – mondta optimistán a lány.

-      -    Felejtsd el. Nincs szükségem barátokra. – jelentette ki a lány.

-        -  Barátokra mindenkinek szüksége van! – érvelt a lány.

-        -  Nekem nem. – válaszolt és ezzel lezártnak tekintette a témát, azonban Iris nem így gondolta.

-        -  Létszi, hagy legyek a barátod!

-        -  Nem.

-         - Létsziiiiii!

-       -   Nem!

-        -  Létszi, létszi, létszi! – vette könyörgőre a figurát.

-        -  Nem! Ennyire pihent agyú vagy, hogy nem fogod fel? Nincs szükségem barátokra. A barátok csak nyűgök, akik bármikor hátba támadhatnak.

-        -  Ez nem igaz!

-        -  Akkor sem érdekelsz. – közölte a lánnyal majd felállt és kiment a teremből.

-          Akkor is a barátnőm leszel!  - jelentette ki Iris majd elindult a lány után.